A hegyvidéki kis falu távol esett a metropolisok összefüggő betonrengetegétől. Milyen elképzelhetetlen!, de a legközelebbi Központ is százötven kilométerre volt e helytől. Százötven kilométer! Ilyen már a XX. század végén is kirívónak számított.
Ott lent, délen a tájat egy csupasz-kopasz domb uralta. Széljárta csúcsán se egy árnyékot adó fa, se egy árnyékot adó bokor. Élő lény erre nem merészkedik. Ki is merne étlen-szomjan átvágni a sárkányok uralta Mocsarakon, csak azért, hogy e dombot láthassa? Csak azért, hogy rájöjjön, hiába volt minden szenvedés, nélkülözés? A dombot határoló mély, katlansötét árok a Mocsarakig tart. A mocsárig, mely mindent elnyel, ami csak arra merészkedik. Ha merészkedik. A Mocsarakon nem visz át egy fia út sem, az ember csakcsupán azt tehetné, amit a józan ész diktál: keletre, vagy nyugatra, a Nyiladékok partján haladva kerülhetné meg e sejtelmes és telhetetlen fertőt. A legendák – mert a legendák öröktől vannak és örökkön élnek – azt tartják, hogy azki a mocsárba vész, egy egész más, mélységes és fekete világba jut, ahonnan csupán egyetlen, rémisztőnél is rémisztőbb út vezet ki. Ám onnan elő ember ki nem juthat.
A Mocsarakon túli kies Kisebb Puszták egyenest a Barlangok szájához vezetnek, keletről, s nyugatról a Nyiladékok által határolva. Azt beszélik, hogy vannak olyan helyek e földön, ahol a pusztákat dúsnövényzet uralja, s a mocsarakon túl, ameddig a szem elláthat szintén üde, buja növénytakaró terpeszkedik. De lehet, hogy ez csak amolyan mende-monda.
A Hegy, a környék legmagasabb pontja délen szinte függőleges falakkal szakad a mélybe – itt tanyáznak a sötétségben az emberevő sárkányok, állandó és kibírhatatlan széllökéseket fakasztva a Kisebb Pusztákra. Északra viszont lankás lejtben egészen a Vizek Világáig sima az út. Azt tartják, hogy aki e tavakba belepillant, tükörbe pillant, s lelkek milliárdjait észlelheti ott. Lelkeket, kik a múlt, a jelen és az eljövő idők hírnökei.
A Vizek Világán túl kezdődik az élet. Dús, növényzettel sűrűn benőtt erdőkön túl következik az idők barázdálta síkság. Az azontúli erdők dzsungelszerű sötétjében könnyű utat téveszteni, s akár napokon át is bolyonghat a figyelmetlen ember.. Innen északról az ember nem nagyon merészkedik a vad déli világba, csakcsupán a Hegyre, hogy az elkövetkező nemzedékeknek megmutathassa a Mocsarak és a Domb felett olykor-olykor felbukkanó sárkányokat, elrémisztve őket egy életre a kalandvágytól. Mert ha valaki a Hegy ormán áll, esetleg gépen száll fölébe, annak térkép e táj.
Így:
Így.
Varju Katalin: India asszonya
Szeresd gyermeked, ahogy tenmagad, vagy mégúgy.
Igazából rengeteget gondolkodtam azon, mit is írjak. Számtalan ötletem volt, az egyik jobb, a másik rosszabb. Aztán rájöttem valamire:
A szerelem örök és...
Volt egyszer egy hattyú. Ezen nincs mit szépíteni, annak született. De ez nem volt mindig így. Eleinte egy hatalmas, fehér, tojásdad tojás volt csupán. Napjait valaki pihe-puha alfele alatt töltötte, amiről később kiderült, hogy egy anyában folytatódik. Mit sem tudott a világról és a buszokról! Aztán teltek-múltak a napok, hetek és én boldog tojásból, boldog kishattyúvá repedeztett. Mondanom sem kell, imádott élni. Imádott a vízben úszni, a levegőben szállni. Jobban belegondolva egyetlen dolgot nem szeretett csupán: totyogni. Egyszerűen borzasztó érzés az a bizonytalan szárazföld, mely a hattyú talpa alatt ide-oda lötyög. Igazából még ma sem szereti a szárazföldet és semmit, ami azon található. Azok olyan bizonytalan dolgok. Ja! és a föld alatt semmi ehető sincs. Ezt minden hattyú tudja.
De miért mesélek nektek erről a hattyúról?
Azért mert ez egy különleges hattyú volt. Úgy is mondhatnám, hogy zakkant. Az addig rendben, hogy szeretett lubickolni, meg repülni. De azt valahogy egyetlen hattyú sem értette közel, s távol, hogy miért is vonzódik a buszokhoz.
-Egy hattyú vonzódjon a halakhoz, vagy a vízhez. Vagy, ha már semmi más nincs egy másik hattyúhoz!
De nem! Ő nem. Ő egyszerűen imádta a buszokat. Lehetett az kicsi, vagy nagy. Színes, vagy még színesebb. Négy kerekű, vagy hat kerekű. Teljesen mindegy volt neki, csak busz legyen.
Aztán egy nap, mikor minden olyan csendesnek tűnt, meg olyan kora őszinek, hattyúnk fogta magát és közelebb úszott kollégáihoz:
-Én megpróbálom! – jelentette ki. Ez persze hattyúul nem így hangzik, de a könnyebb érthetőség kedvéért inkább így írtam.
-Mit? – lepődtek meg a többiek. Lehet, színlelték csupán, de mindannyikat valami rossz érzés lepte meg.
-Fel kell szállnom egy buszra – sóhajtott nagyot.
-Úgy érted a tetejére?
-Nem, nem! Bele.
Ketten azonnal a víz alá buktak, hogy halat fogjanak. Hárman zavartan tekergették a nyakukat, sőt az egyikük még tollászkodni is elkezdett. Nem biztos, de úgy tűnt, mintha az egyikük még hattyúkönnyeket is hullatott volna csendben és persze kissé hátrébb.
Nem szépítem a dolgot, nem is húzom tovább. A lényeg annyi, hogy szóban, tettben is megpróbálták visszatartani. Az egyik testvére még kigáncsolni is megpróbálta, de ez a vízben nem túl hatásos ötlet.
Végül csak elérte a partot. Óvatosan kitipegett, fel a hullámtörő köveken, át a parton, s végtére egy sétány vége-hossza közepén találta magát. Az emberek. Az emberek eleinte csak kerülgették a totyogó madarat. Még meg is mosolyogták páran.
Aztán lassan feltűnt nekik az elszántság a pofáján. Meg a gyorsuló tipegés. Meg a széttárt hatalmas szárnyak. Meg a vad rikácsolás.
Nagy madár a hattyú. És nem kicsi. Az első buszos az utolsó pillanatban zárta be félelmében a mennyország kapuit. A második ki sem nyitotta. Eközben az emberek eleinte csak kacagták a bolond szárnyast, majd kezdtek aggódni. De senki sem mert még csak a közelébe se menni. Nagyhosszú idő után végtére is felbukkant egy bátor teremtés, aki azt mondta:
-Én megpróbálom!
-Mit? – zavarodtak meg a törékeny láttán az emberek.
-Megfogom! – rikkantotta és párviadalra kelt a hattyúval. Záporoztak a szárnycsapások, hullottak a cselvetések. Hét nap, hét éjjel küzdött egymással ember és állat. Aztán a hetedik éjjelen a hattyú figyelme, ereje lankadni kezdett. Az ember ezt a pillanatot várta. Összeszedte maradék erejét, ugrásra húzta idegrendszerét és rávetette magát a hattyúra. Fél éjjel birkóztak még. Fél éjjel tusakodtak, mire ez a törékeny ember diadalmaskodni tudott.
Így:
Így.
Riadás (Megélhetés)
Riadt őz vagyok csupán. Ha jön a vadász, felkapom fejem és az orrlyukaim kitágulnak, a füleim minden neszre odafigyelnek, izmaim egytől-egyig pattanásig feszülnek. Az idegszálaim készek a mindent jelentő gyors mozdulatra, mely a sűrűbe ránt, mely az életemet jelenti.
Mindenki tudja, mi az a kacsa.
Hétköznap (Trainspotting)
